Rólam és a Blogról


2008-ban komoly fordulóponthoz érkezett az életem, nem voltam biztos abban, hova tovább a gimi után. Túl sok miden érdekelt és nem tudtam behatárolni magam egy dolog mellett. A bölcsészet jól hangzott, de nem sok perspektívával bírt, az informatika is érdekelt, de főképp a képzőművészet… Na, itt vesztem el.

Két hónappal az iratkozás előtt a barátnőimmel bulizni mentünk a szomszéd faluba. Sok ismerőssel futottam össze, többek között olyanokkal, akik az elmúlt 1-2 évben voltak hozzám hasonló helyzetben.

Hiszek abban, hogy a sors nem véletlenül sodorja az utunkba azokat, akikkel találkozunk. Így futottam össze egy ismerősömmel, aki egy évvel korábban iratkozott a bölcsészkarra. Kiderült, hogy a szak, amit eredetileg be szerettem volna írni, egyáltalán nem nekem való. Nagyon elkeseredtem.

Pár perc elteltével odajött hozzám a lány, aki nem hiszem, hogy gondolta volna mekkora hatással lesz a jövőmre. Teljesen el volt ragadtatva az egyetemtől és a szaktól, amit beírt. Taneszköz-tervezőnek tanult, a zombori Pedagógiai Egyetemen. Olyan lelkesedéssel mesélt, hogy azonnal felcsigázta az érdeklődésem és másnap az első dolgom az volt, hogy utánajárjak a részleteknek.

Anyám frászt kapott, amikor bejelentettem, hogy egy hónappal felvételi előtt megváltoztattam a döntésem. Mindenki biztos volt abban, hogy nem kerülök be, mivel nem tudok felkészülni a felvételire ilyen rövid idő alatt, de én nagyon akartam. Úgyhogy sikerült.

A szakmámat az első naptól kezdve nagyon szeretem. Még akkor is, ha a munkaközvetítőnél nem létezik, így aztán állást se lehet vele kapni. A tanácsadóm azt mondta, hogy lehetnék infó vagy angoltanár, ha lenne szabad hely. De nincs. És valószínűleg sokáig nem is lesz. Remek!

Szabadúszó designerként egész jól feltaláltam magam. Három év alatt 80 különböző ügyfelem volt, kisebb-nagyobb munkákkal. Akadt néhány csodás ember, akikkel azóta is együtt dolgozom, illetve olyanok is, akik kevésbé csodásak, de tetszik nekik amit csinálok. Viszont akadt dolgom olyanokkal, akik nem akartak kifizetni, vagy csak „elfelejtették”, akik 100x újracsináltatták velem a munkát és végül visszatértek az első verzióhoz, akik úgy érezték jobb tervezők tőlem, csak épp a szabályokkal nem voltak tisztában és hasonlók…

Persze nem vagyunk egyformák és normális, hogy mindenkinek más az ízlése és mind azt gondoljuk, a miénk az igazán jó, de akkor mi egy tervező feladata? Végrehajtani az ügyfél kívánságát és csendben tűrni amikor, a szerintünk tökéletes munkát, a kívánságukra extra adag giccsel vagyunk kénytelenek megtoldani? (*erre a témára egyszer majd még külön kitérek) Nehéz feladat mindenkinek megfelelni. Nem is lehet.

Az utóbbi időben úgy éreztem csak a pénzért tervezek. Nem élveztem úgy, mint a legelején, amikor azt gondoltam megválthatom a világot. Hobbiból már alig ültem a gép elé rajzolgatni, és amikor új munkát kaptam szurkoltam, hogy a munkaadó konkretizálja a kérését és nekem minél kevesebbet kelljen agyalnom. Szóval kiégtem. 27 évesen. Gyorsan ment.

Nyilván közre játszott az is, hogy a második gyerekünket vártam és tomboltak a hormonok, feszültek az idegek.

Változtatni akartam. Visszahozni a tervezés iránti szenvedélyemet. Ezért jött létre a Papírsárkány blog.